Ykarus

Istenségek

A teremtés mögött álló lények , entitások ,istenek ,fél istenek,
akik szerepet játszanak a világban.

Entitánsok

Két ősi kozmikus erő, akik még az istenek előtt születtek — ők tartják egyben a világot, és irányítják a teremtés és idő alapvető törvényeit.

Az Idő Entitás

„Az Idő Entitása – ősi kozmikus lény aranyló energiával, Ykarus világ teremtésének egyik alapereje”

A mindenség hajnalán született, még az istenek megjelenése előtt — egy olyan létezőként, amely nem uralja az időt és a teret, hanem maga az.

Nem avatkozik, nem ítél, nem teremt a szó hagyományos értelmében. Jelenléte csendes, mégis mindent átható: minden pillanat, minden mozdulat, minden sors az ő létezésének része.

Ő az, ami összetartja a valóság szövetét. A múlt, jelen és jövő nem különálló számára, hanem egyetlen, folyamatosan létező egész. Nincsenek titkai előtte, mert minden, ami valaha megtörtént vagy meg fog történni, már része annak, ami ő maga.

Nem isten, mert nem követőket kíván.
Nem erő, mert nem használja önmagát.
Nem lény, mert nem határolható be.
Ő a rend, amely nélkül minden széthullana — a láthatatlan kapocs, amely egyben tartja az idő végtelen fonalát és a tér határtalan kiterjedését.

Az Idő Entitás nem figyel. Nem választ. Nem cselekszik. És mégis… nélküle semmi sem létezhetne.

A Káosz Entitás

„A Káosz Entitása – sötét energiából formálódó kozmikus lény vörösen izzó szemekkel, Ykarus teremtésének ősi erői közül”
„A Káosz Entitása – sötét energiából formálódó kozmikus lény vörösen izzó szemekkel, Ykarus teremtésének ősi erői közül”
„A Káosz Entitása – sötét energiából formálódó kozmikus lény vörösen izzó szemekkel, Ykarus teremtésének ősi erői közül”

A mindenség hajnalán született — közvetlenül az Idő Entitás után, amikor még sem tér, sem anyag, sem fény nem létezett. Csak az idő volt…
és benne ő.

A Káosz Entitás volt az első valódi tudat, amely képes volt érzékelni saját létezését. És ez a felismerés nem dicsőséget, hanem kínzó ürességet hozott számára. Nem volt mit megfigyelni. Nem volt mit megváltoztatni. Nem volt semmi… csak a végtelen, mozdulatlan semmi. És ő… ezt nem tudta elviselni.

A végtelen unalom és létezési szenvedés hatására a Káosz Entitás egyetlen dolgot tett, amit tehetett: megpróbálta elpusztítani önmagát. Saját testét kezdte széttépni. Ez volt az első cselekedet. Az első erőszak. Az első változás. Amikor három darabot szakított ki magából, azok nem semmisültek meg — hanem átalakultak.
Fénnyé

Így született meg az első három „nap”, és velük együtt az első törés a semmiben. A világ első jelensége: a változás lehetősége. A Káosz Entitás ekkor értette meg saját lényegét. Nem a pusztulás az útja — hanem az, hogy minden folyamatosan más legyen.

A három nap energiája egymásba áramlott, és középpontjukban megszületett Valkha — az első isten, a teremtés anyja. Ő volt az első társ. Az első másik létező. A Káosz Entitás számára ez a pillanat mindent megváltoztatott. A végtelen magány helyét átvette valami új

A vágy.
További létezők után.
További változás után.
További csodák után.
Ezért létrehozta az Istenek Palotáját a három nap között, és várni kezdett

A várakozás hosszú volt. Egészen addig, amíg Valkha meg nem teremtette Ykarus világát — saját testéből, a Káosz Entitás példáját követve.

A halandó élet megszületése új energiát hozott a létezésbe. És ezzel együtt új istenek kezdtek formálódni a napok erejéből. A Káosz Entitás minden egyes születést örömmel figyelt. Számára ez nem uralom volt.

Hanem szórakozás.
Felfedezés.
Élvezet.
A Káosz Entitás nem teremt rendszert.
Ő nem épít fel világokat.
Ő nem védelmez.
Ő nem irányít.
Ő beleavatkozik.
Kísérletezik.
Elindít folyamatokat
Összezavar.
Felborít egyensúlyokat. Nem azért, hogy romboljon — hanem mert a változás önmagában érték számára.

Minél kiszámíthatatlanabb valami, annál érdekesebb. Minél nagyobb a felfordulás, annál „élőbbnek” érzi a világot. Ahogy az istenek egyre többen lettek, egyre inkább felismerték a Káosz Entitás hatását.

Látták, hogy amit ő tesz, az:
kiszámíthatatlan
kontrollálhatatlan és potenciálisan pusztító Számukra a világ fenntartása fontos volt. Számára viszont a világ csak egy játéktér volt. Ez az ellentét elkerülhetetlenné tette a konfliktust.

Az istenek szövetségbe tömörültek, félisteneket hoztak létre, és egy hosszú, pusztító háborúban szembeszálltak vele. Nem tudták megölni. Nem tudták megsemmisíteni. De el tudták űzni. A Káosz Entitás elfogadta a vereséget — nem kényszerből, hanem kíváncsiságból.

Ez is egy új állapot volt.
Egy új helyzet.
És ez… érdekes volt.
Ezért létrehozta saját dimenzióját:
a Káosz Arénát.
Ez egy különálló sík, ahol: torz lényeket hoz létre új szabályokat kísérletez ki harcokat és eseményeket irányít és néha… halandókat rabol el Ykarusról Nem büntetésből. Hanem mert kíváncsi, mire képesek.

Bár száműzték, a Káosz Entitás soha nem tűnt el teljesen. Ő nem egy helyhez kötött létező dolog. Ő maga a lehetőség a változásra. Mindenhol jelen van, ahol: döntések születnek rendszerek megbomlanak valami váratlan történik

Egy gondolatban. Egy hibában. Egy árulásban. Egy háborúban. A Káosz Entitás nem gonosz. De nem is jó. Ő nem erkölcsi létező. Ő nem követ törvényeket. Ő egy alapvető erő. A változás megtestesülése. És egyetlen dolog hajtja: Soha többé ne kelljen unatkoznia.

Teremtés Istenei

Az univerzum építői és formálói, akik tökéletesitették Ykarus világát, és a rend, tervezés, valamint a fejlődés isteni alapjait fektették le.

Valkha

„Valkha, a teremtés istennője – óriási földszerű testtel megjelenő isteni lény, Ykarus bolygó anyja a hegyek és erdők között”

Az első istennő, Ykarus teremtője Valkha volt az első isten, aki a mindenség hajnalán megszületett.

A három ősi nap energiájából formálódott, és ő lett az első értelmes társ a Káosz Entitás végtelen magányában. Nem hódítóként érkezett. Nem uralkodóként. Hanem teremtőként.

Valkha saját testéből alkotta meg Ykarus bolygóját, majd megszülte két gyermekét: Whugart, a tűzóriást, és Granskirt, a jégóriást. Kettejük erejével kezdte formálni a világ éghajlatát, életfeltételeit és ősi rendjét.

A testvérek azonban egyre hevesebben harcoltak egymással. Valkha sokáig próbálta csillapítani őket, de végül gyermekei ellene fordultak. Granskir jégkardjával átszúrta, Whugar pedig lávapörölyével Ykarushoz szegezte anyjuk testét. Valkha nem halt meg.

Vére a világba folyt, és ebből született meg Ykarus életet adó vize. Teste egyesült a bolygóval, sebéből pedig a mai napig fakad az Élet Kútja.

Hosszú évezredek alatt belőle nőtt ki az Élet Fája, amely a világ egyik legszentebb és legősibb helyévé vált.

Valkha ma félig halott, kómaszerű állapotban pihen Ykarus szívében. Nem uralja többé a világot. Ő maga lett a világ. És talán egy napon valaki eljut hozzá… hogy kiszabadítsa börtönéből.

Sapheros

„Sopheros, a fiatal teremtő isten – tudós-szerű arccal, éteri háttérrel, Ykarus világ fejlesztő isteni párjának egyik tagja”

Sapheros a három alkotó és feltaláló isten közül a legfiatalabb, Bleuros öccse és Sergos legifjabb testvére.

Míg Bleuros a kiszámíthatatlan kreativitás és őrült ötletek megtestesítője, addig Sapheros maga a tökéletes precizitás, a számítás és a hibátlan tervezés istene.

Számára a világ nem káoszból áll, hanem összefüggésekből. Mindennek oka van. Minden mozdulatnak következménye. Minden hibának forrása. És Sapheros addig nem nyugszik, ameddig ezeket mind meg nem érti.

Borzasztóan precíz elmével rendelkezik. Ha egyetlen apró részlet nem úgy működik, ahogy kiszámolta, képes évekre visszavonulni műhelyébe, hogy újraszámoljon, újratervezzen és minden lehetséges hibát kizárjon. Sok isten számára ez már szinte megszállottságnak tűnik, Sapheros azonban egyszerűen nem képes elfogadni a pontatlanságot.

Ennek ellenére különösen jól működik együtt testvérével, Bleurosszal. Ahol Bleuros az ihletet és az őrült ötleteket adja, ott Sapheros stabilitást, rendszert és működő formát teremt belőlük.

Ketten együtt alkották meg Ykarus két holdját is, amelyek végül egyensúlyba hozták a bolygó addig instabil természeti működését és éghajlatát.

Az Istenek Palotájában közös világalkotó műhelyükben dolgoznak különféle zsebdimenziókon, mesterséges világokon és kozmikus szerkezeteken.

Sok isten szerint a két testvér együtt olyan, mintha maga a káosz és a rend tanult volna meg együtt alkotni.

Sapheros ritkán emeli fel a hangját, nyugodt és visszafogott természetű. Gondolatai azonban folyamatosan dolgoznak.

Egy beszélgetés közben is képes több száz lehetséges kimenetelt számításba venni, miközben látszólag mozdulatlanul figyel. Az istenek között őt tartják a legpontosabb elmének, aki valaha megszületett.

És bár sokan ridegnek vagy távolságtartónak hiszik, Bleuros az egyik kevés lény a világon, aki pontosan tudja, hogy testvére valójában mennyire törődik mindazzal, amit közösen teremtenek.

Bleuros

„Bleuros, az idősebb teremtő isten – hosszú ezüst hajjal és markáns arcvonásokkal, Ykarus világát formáló isteni páros tagja”

A káoszba hajló alkotás és őrült inspiráció istene Bleuros a három alkotó és feltaláló isten közül a középső testvér, Sergos öccse és Sapheros bátyja.

Míg Sergos a tudás őrzője és bölcs irányítója, Bleuros maga a szabadjára engedett kreativitás, a határtalan fantázia és az őrült ötletek megtestesülése.

Ő az az isten, aki képes egy teljesen értelmetlennek tűnő gondolatból világokat megrengető találmányt alkotni. Az Istenek Palotájában működő világalkotó műhelyében öccsével, Sapherossal együtt dolgozik különböző zsebdimenziók, mesterséges világok és kozmikus szerkezetek létrehozásán.

Ketten alkották meg Ykarus két holdját is, amelyek végül stabilizálták a bolygó addig kaotikus és kiszámíthatatlan természeti működését.

Bleuros azonban soha nem áll meg. Folyamatosan új ötleteken jár az esze. Furcsa szerkezeteket épít. Lehetetlen elméleteket próbál ki. És időről időre valami felrobban körülötte.

Az Istenek Palotájában élő istenek már rég megszokták, hogy Bleuros jelenléte egyet jelent a váratlan eseményekkel.

Hol egy új zsebdimenzió nyílik meg véletlenül egy folyosó közepén, hol egy beszélő mechanikus teremtmény szabadul el a palotában, máskor pedig teljesen értelmezhetetlen, mégis zseniális találmányai borítják fel az istenek nyugodt mindennapjait.

Ennek ellenére szinte minden isten kedveli őt. Mert Bleurosban nincs rosszindulat. Csak végtelen kíváncsiság. Hatalmas termete és nyers fizikai jelenléte ellenére lelke inkább emlékeztet egy túl lelkes gyermekére, mint egy kozmikus hatalmú istenére.

Hangos, energikus, kiszámíthatatlan és gyakran teljesen elveszik saját gondolatainak káoszában, de pontosan ez teszi őt azzá, aki. Sokan úgy tartják, hogy nélküle az istenek világa sokkal csendesebb és biztonságosabb lenne. Bleuros szerint viszont az egy borzalmasan unalmas világ lenne.

Háború Istenei

A konfliktus, stratégia, érzelmek és káosz aspektusait irányító isteni hatalmak, akik a háború minden arcát képviselik — a taktikától a pusztításig, a szabadságtól a békéig

Reohr

„Páncélos férfi zöld fényű köpenyben, stratégiai háborúisten Reohr, aki higgadt erőt és tervezést képvisel.”

A Tökéletes Tervezés Stratégia Háborúistene
A háborúistenek közül ötödikként született, mégis idővel minden testvérét felülmúlta.

Az Istenek Háborújának győzteseként kiérdemelte a Háború Főistene címet, és azóta is ő számít a háború legerősebb istenének. Míg testvérei különböző érzelmeket és harci eszméket testesítenek meg, Reohr a tökéletes stratégia, a fegyelem és a végtelenségig előretervezett hadviselés istene.

Számára egy csata nem az erőről, hanem az előkészítésről szól. Meggyőződése szerint egy valódi hadvezér már napokkal, hetekkel vagy akár évekkel az ütközet előtt eldönti annak kimenetelét.

Minden lépést, minden lehetőséget, minden hibát előre kiszámít, így ellenfelei gyakran már akkor vereséget szenvednek, amikor még el sem kezdődött a harc.

Fegyvere egy hatalmas, kétélű csatabárd, amely ugyanazzal a könyörtelen pontossággal sújt le, amellyel terveit is megalkotja.

Testét zölden izzó repedések hálózzák be, melyekből különleges, olthatatlan zöld tűz tör elő. Ez a láng nem a pusztítás eszköze önmagában, hanem stratégiai fegyver: lassan, megállíthatatlanul terjed, lezárja a menekülési útvonalakat, kettévágja a csatateret, és pontosan oda tereli az ellenséget, ahova Reohr akarja.

Az Istenek Háborújában, amikor az öt háborúisten saját avatárjaikon keresztül vívta meg a végső összecsapást, Reohr minden ellenfelét legyőzte.

Győzelmével végérvényesen bebizonyította, hogy nem csupán a legerősebb harcos, hanem a legkiválóbb hadvezér is az istenek között.

Még Adur fékezhetetlen ereje, Drova manipulációi, Akion intrikái és Dhorasil rendíthetetlen kitartása sem bizonyult elegendőnek a tökéletesen felépített terveivel szemben.

Különös vonzalmat érez a sárkányok iránt. Nem hatalmuk miatt tiszteli őket, hanem azért, mert bennük látja a nyers pusztítóerő és a kivételes intelligencia legtökéletesebb egyensúlyát.

Az Istenek Háborúját követően gyermekévé fogadta a világ legnagyobb vörös sárkányát, Irgarothot, aki a háború során hűségesen harcolt mellette.

Reohr félistenné emelte őt, és ettől a pillanattól kezdve Irgaroth a Sárkányok Ura, valamint a megtestesült pusztítás jelképe lett.

A halandók közül Reohr azok fölött őrködik, akik a hadviselést tudományként művelik. Hadvezérek, stratégák, katonai gondolkodók és uralkodók könyörögnek az útmutatásáért, akik hajlandók éveket áldozni terveik tökéletesítésére.

Úgy tartják, hogy aki egy csata előtt különös nyugalmat érez, és hirtelen átlátja ellenfele minden lehetséges lépését, arra egy rövid pillanatra Reohr tekintete vetült. Az ilyen hadvezérekből gyakran legendák születnek.

Adur

„Izmos, vérrel borított testű, láncokkal körülvett harcos isten, Adur, a harag és pusztítás megtestesítője.”

A harag, az őrület és a féktelen pusztítás háborúistene
Adur a háború legöregebb, legkorábban született istene, és a háborúistenek közül a második legerősebb

Ő nem a hadviselés dicsőségét vagy stratégiáját testesíti meg, hanem annak legősibb, legvadabb arcát: a tomboló haragot, a pusztító dühöt, az őrületet és a teljes alávetést.

Saját véréből formált láncokkal harcol, amelyek nem csupán fegyverek, hanem akaratának meghosszabbításai. Adur nem egyszerűen legyőzni akarja ellenfeleit — megtörni, szolgává tenni és saját ereje alá kényszeríteni őket.

Kegyetlen, könyörtelen és szinte folyamatosan dühöng. Mások szavai ritkán jutnak el hozzá; az istenek között is csak kevesen képesek valóban hatni rá.

Két öccse, Reohr és Thenas azon ritka létezők közé tartoznak, akik puszta szóval is képesek megfékezni őt.

Dhorasillal, a szabadság, kitartás és lázadás háborúistenével, ősi és mély ellentétben áll.

Kettejük viszálya nem pusztán személyes gyűlölet, hanem két egymással szembenálló eszme örök harca: lánc és szabadság, alávetés és lázadás, zsarnokság és ellenállás.

Az Istenek Háborújában Adur saját műtestével szállt le Ykarusra, hogy bebizonyítsa erejét testvérei előtt. A Káosz Entitás manipulációja által szított háborúban végül Dhorasillal is összecsapott — és vereséget szenvedett.


 Adur ezt a vereséget soha nem felejtette el. Azóta haragja nem csökkent. Csak mélyebb lett.

Drova

„Kék repedezett bőrű, erős tekintetű női alak, Drowa háborúistennő, a csábítás és érzelmi manipuláció képviselője.”

A Vágy és Viszály Istennője
Drova a háború egyetlen istennője, valamint a háborúistenek közül a másodikként megszületett és a harmadik legerősebb.

Míg testvérei a nyers erőt, a szabadságot vagy a pusztítást testesítik meg, Drova egészen más fegyverrel harcol: az érzelmekkel.

Ő a szerelem, a csábítás, a szenvedély, a manipuláció és a kihasználás aspektusának megtestesítője.

Gyönyörűsége legendás még az istenek között is, de szépsége mögött veszélyes és kiismerhetetlen elme rejtőzik.

Drova számára az érzések nem szent dolgok, hanem eszközök. Előszeretettel csábítja el a többi istent és halandót, hogy aztán féltékenységet, viszályt és háborút szítson közöttük.

Ahol megjelenik, ott előbb-utóbb megszületik a vágy… majd vele együtt az árulás, az őrület és a vérontás is.

Különös örömét leli abban, hogy másokat egymás ellen fordítson. Sokszor pusztán szórakozásból hint el apró hazugságokat, kétértelmű ígéreteket vagy tiltott érzelmeket, hogy figyelhesse, miként omlanak össze kapcsolatok, szövetségek és birodalmak.

Számára a világ egy színpad, az élőlények pedig szereplők egy véget nem érő tragédiában. Az istenek között különösen heves és régóta tartó ellentét feszül közte és Quiphion között, aki a szerelem, boldogság és csínytevések istennője.

Míg Quiphion az őszinte szeretetet, az örömöt és a játékos életet képviseli, addig Drova mindezt gyengeségnek tartja, amit ki lehet használni.

Kettejük konfliktusa számtalan alkalommal osztotta meg az Istenek Palotáját is: Quiphion kapcsolatokat épít, Drova pedig élvezettel rombolja le őket.

Az Istenek Háborújában Drova saját szépségét, intelligenciáját és manipulációit használta fegyverként, mégis végül Reohr győzte le őt.


 Bár vereséget szenvedett, befolyása azóta sem csökkent. Sok isten és halandó ma is retteg attól, hogy egyszer magára vonja Drova figyelmét, mert aki az istennő játékának részévé válik, az ritkán menekül sértetlen lélekkel.

Dhorasil

„Sárga hajú, tüskés páncélú harcos isten, Dhorasti, aki a szabadságot, lázadást és kitartást jelképezi.”

A Szabadság Háborúistene
Dhorasil a háborúistenek közül harmadikként született, és a szabadság, a kitartás és a lázadás aspektusát testesíti meg.

A legtöbben csupán a negyedik legerősebb háborúistenként tartják számon, ám ez messze nem tükrözi valódi erejét.

Szinte minden isten egyetért abban, hogy ha egyszer minden erejét komolyan harcba vetné, akár Reohrt is képes lehetne felülmúlni. Őt azonban soha nem érdekelte a hatalom vagy a rangsor.

Saját természete áll az útjába. Felszabadult, bohém és kiszámíthatatlan személyiség. Egyik pillanatban egy új ötletet követ, a következőben már egészen más foglalkoztatja.

Ritkán készít terveket, és még ritkábban tartja magát hozzájuk. Élete maga a szabadság, ezért minden olyan szabályt vagy kötöttséget ösztönösen elutasít, amely korlátozni próbálja.

Ám amikor valaki szabadságát elveszik, amikor egy népet elnyomnak vagy láncra vernek, Dhorasil teljesen megváltozik.

Játékos mosolya eltűnik, gondolatai kristálytisztává válnak, és ereje olyan mértékben növekszik meg, amelyet csak nagyon kevés isten képes felülmúlni.

Ilyenkor orkánerejű viharok söpörnek végig a csatatéren, villámok hasítják ketté az eget, és ellenségeire úgy csap le, mint egy hirtelen kitörő felkelés, amelyre lehetetlen felkészülni.

Fegyvere egy hosszú lándzsa és egy kerek pajzs. Testét aranyló-sárga repedések hálózzák be, amelyekből villámenergia áramlik, amikor harcba indul.

A vihar számára nem pusztán fegyver, hanem maga a szabadság megtestesülése: kiszámíthatatlan, megállíthatatlan és lehetetlen bezárni.

Az Istenek Háborújában legyőzte Adurt, a harag istenét, bebizonyítva, hogy a kitartás képes felülkerekedni a puszta dühön.

A döntő összecsapásban azonban Reohr stratégiai zsenialitása végül felülmúlta őt.

Dhorasil elfogadta vereségét, mert számára a harc sosem a címekről szólt, hanem arról, hogy az eszméiért küzdhessen.

Úgy tartják, hogy amikor a legnagyobb kilátástalanság közepén váratlanul feltámad a szél, és az első villám átszakítja az eget, Dhorasil már úton van.

Nem azért, hogy megvívja helyettük a harcot, hanem hogy emlékeztesse őket: a szabadságot nem adják, hanem kivívják.

Legnagyobb ellentéte Adurral alakult ki. Míg Adur a láncokat, a szolgává tételt és a félelemmel fenntartott rendet hirdeti, Dhorasil minden erejével ezek ellen harcol.

Kettejük összecsapásai rendszeresen megrázzák az Istenek Palotáját, és az istenek jól tudják, hogy ahol ez a két testvér találkozik, ott előbb-utóbb kitör a vihar.

A halandók közül Dhorasil azokat választja, akik nem hajlandók meghajolni az elnyomás előtt.

Forradalmárok, szabadságharcosok, lázadó hadvezérek és azok, akik akkor is kitartanak az igazuk mellett, amikor minden remény elveszett.

Akion

„Fekete páncélos, árnyak közt álló fegyveres férfi, Akion háborúisten, a megtévesztés és árnyharc mestere.”

A Megtévesztés és Árnyak Háborúistene
Akion a háborúistenek közül negyedikként született, és a megtévesztés, ármánykodás, megvezetés és rejtett befolyás aspektusát képviseli.

Az erőrangsorban sokan az ötödik helyre sorolják, de ez inkább tudatlanságból fakad, mint valódi gyengeségből.

Akion ugyanis soha nem mutatja meg, mire képes valójában. Nem verseng testvéreivel. Nem keresi a dicsőséget.

Nem áll ki nyíltan senki elé. Ő az árnyékban mozog. Fegyverei két árnytőr, melyekkel hangtalanul és nyomtalanul csap le.

Ahol akár egy cseppnyi árnyék is létezik, ott Akion jelen lehet. Képes az árnyak között azonnal utazni, figyelni, várni, majd eltűnni, mielőtt bárki felismerné a jelenlétét.

Titokban folyamatosan befolyásolja Ykarus jelenét és jövőjét.
Nem hatalmas csatákban, nem isteni kinyilatkoztatásokban és nem nyílt parancsokban cselekszik, hanem apró döntésekben, véletlen találkozásokban, elhallgatott igazságokban és jól időzített hazugságokban.

Akion olyan, mint egy sötét őrző, aki a háttérből tereli a világot egy általa helyesnek tartott irányba.

Módszerei megkérdőjelezhetők, de céljai sokszor mélyebbek annál, mint amit bárki elsőre megértene.

Ő teremtette Akhokiafvót, a bőrváltók félisteni atyját, és ő bízta meg azzal, hogy épüljön be az emberi társadalomba.

Akion már nagyon korán felismerte, hogy az emberek lesznek azok, akik Ykarus sorsát a legnagyobb mértékben formálni fogják.

Ezért akart egy rejtett árnybirodalmat létrehozni közöttük. Akhokiafvo később megteremtette a bőrváltókat, akik azóta is az emberi társadalom mélyén működnek, titkokat gyűjtve, szerepeket játszva és Akion akaratát szolgálva.

Az Istenek Háborújában Akion szokásához híven kivonta magát a nyílt küzdelemből.

Nem harcolt testvérei mellett vagy ellen. Ehelyett a háború következményeivel foglalkozott, és gondoskodott róla, hogy az abból fakadó Nagy Vándorlás a megfelelő irányba terelje Ykarus történelmét.

Akiont a legtöbb halandó nem ismeri. Egyetlen nagy vallás sem említi nyíltan, templomai nincsenek, papjai nem prédikálnak a nevében.

Mégis vannak, akik imádják őt. A bőrváltók számára Akion nem csupán isten.

Ő az árnyék maga.
Az első akarat.
A rejtett út.
És ahol árnyék vetül a világra, ott Akion figyel.

Thenas

„Erőteljes, fényben álló izmos férfi, Thenas háborúisten, aki a béke, fegyelem és erő uralma fölött áll.”

A Béke Istene
Thenas eredetileg a háborúistenek között hatodikként született meg.

Kezdetben a fegyelem, a kiképzés, a kitartás és a megtörhetetlen akarat aspektusait testesítette meg.

Fehér repedések borították testét, amelyek az isteni erejének megnyilvánulásai voltak.

Ahogy azonban évszázadok alatt maga is megváltozott, ezek a repedések lassan begyógyultak, örökre jelezve, hogy egyetlen istenként képes volt túllépni saját eredeti természetén.

Ő az egyetlen ismert isten Ykarus történelmében, aki aspektust váltott.

Hatalma első pillantásra rendkívül egyszerűnek tűnik.

Valahányszor harcol, miközben fegyelmezett marad és akarata nem törik meg, teste folyamatosan fejlődik.

Ereje, gyorsasága, állóképessége, ellenálló képessége és minden fizikai tulajdonsága megszakítás nélkül növekszik.

Ennek a fejlődésnek nincs ismert felső határa. Minél tovább küzd, annál közelebb kerül a tökéletességhez.
Ezért tartják őt az istenek legerősebbikének.

Fiatalkorában nem vágyott sem uralomra, sem követőkre. Egyetlen célja volt: fejlődni.

Évezredeken keresztül járta Ykarus minden szegletét, kihívókat keresett, legendás szörnyekkel csapott össze, civilizációkat figyelt meg, és minden harcot lehetőségnek tekintett arra, hogy erősebbé váljon.

Az utazásai során azonban olyasmit ismert meg, amit egyik testvére sem.
Megismerte a halandókat.
Évszázadokat töltött közöttük.

Látta, hogyan szeretnek, hogyan építenek, hogyan nevelnek gyermeket, hogyan gyászolnak, és hogyan próbálnak újra talpra állni egy-egy háború után.

Lassan felismerte, hogy a világ legnagyobb ereje nem a győzelemben rejlik, hanem abban, hogy legyen mit megvédeni.

Ekkor változott meg minden.

Thenas ráébredt, hogy a háború önmagában nem képes fejlődést teremteni. A fejlődéshez békére van szükség.

Arra az időre, amikor a kovács fegyver helyett ekét készíthet, amikor a tudós kutathat, amikor a gyermekek félelem nélkül nőhetnek fel, és amikor a népek nem a túlélésért, hanem a jövőjükért dolgozhatnak.

Ekkor született meg benne a Béke Istene. Paradox módon éppen ez tette őt még erősebbé.

Míg testvérei a háborút tekintették célnak, Thenas a háborút csupán eszköznek látta a béke megteremtéséhez.

Azért akart mindenkinél erősebb lenni, hogy egyszer eljöjjön az a nap, amikor senkinek sem kell többé harcolnia.

Utazásai során több olyan lényt is talált, akiket méltónak ítélt arra, hogy isteni erejének egy részét viseljék.

Ezeket félistenné emelte, mert úgy vélte, hogy ők már eleget bizonyítottak kitartásból, bátorságból és önfeláldozásból.

Első választottja Zerya, a hosszú nyakú mocsári méregsárkány volt, akit nemcsak félistenné tett, hanem társául is választott, és beköltöztetett az Istenek Palotájába.

Kapcsolatuk azonban tragédiába fordult, amikor a Káosz Entitás megfertőzte Zerya elméjét, aki végül elárulta Thenast.

Ez volt az egyetlen csata, amelyben Thenas valóban vereséget szenvedett.
Nem a harcmezőn.
Hanem a saját lelkében.
Évszázadokra visszavonult az Istenek Palotájába, magára hagyva a világot.

Ezalatt Ykaruson ismét elszabadult a káosz, és a béke csupán távoli emlékké vált.

Ebből az állapotból végül Quiphion, a szerelem és boldogság istennője segítette ki.

Hosszú idő után sikerült rávennie Thenast, hogy ismét a halandók közé lépjen.

Ott találkozott Annaverrel, a tündérsárkánnyal, aki begyógyította a lelkén ejtett sebeket.

Thenas őt is félistenné emelte, és ettől kezdve együtt őrizték a világ békéjét.

A Káosz Entitás mindig is különös veszélyként tekintett Thenasra.

Számtalanszor próbálta eltávolítani az útból, mert felismerte, hogy amíg a Béke Istene létezik, addig Ykarus soha nem sodródhat teljesen a totális káosz irányába.

Amikor végül elérkezett a Káosz Entitás elleni végső összecsapás ideje, Thenas lett az egyik legfontosabb alakja a harcnak.

Ereje, kitartása és rendíthetetlen akarata nélkül az entitás elűzése valószínűleg soha nem sikerült volna.

Thenas jelképezi az erőt ami nem a pusztítást, hanem a jövő védelmét szolgálja.

További istenek

A világ rendjét fenntartó isteni pantheon, akik az élet, halál, tudás, érzelmek és természet erőit uralva formálják Ykarus mindennapjait

Phosus

Sötét csuklyás, lebegő alak hideg kék fényű szemmel egy ősi templomban – Phosus, a halál istene Ykarus világában.

A Halál Istene

Az eltávozott lelkek őrzője és a túlvilág megtestesülése.

Az intelligens lények Ykarus világában nem csupán testtel, hanem lélekkel is rendelkeznek, és haláluk után ezek a lelkek nem tűnnek el.

Ha nem gyűjtenék be őket, az élők világában maradnának, céltalanul bolyonganának, és idővel súlyos zavart okoznának a halandók között.

Phosus feladata ezért nem egyszerűen a halál elhozása. Ő gyűjti össze, fogadja be és őrzi mindazokat a lelkeket, amelyek elvesztették fizikai testüket.

A halottak lelkei az ő testében található túlvilágon nyernek helyet. Ha nagyon szigorúan fogalmazunk, Phosus nem csupán uralja a túlvilágot. Ő maga a túlvilág. Mivel azonban nem lehet jelen egyszerre Ykarus minden szegletében, létrehozta a lélekfalókat.

Ezek a különös teremtmények járják a világot, összegyűjtik az elhunytak lelkeit, majd eljuttatják őket Phosushoz, hogy azok ne maradjanak az élők földjén.

Phosus jelenléte önmagában is pusztító. Ha teljes alakjában megjelenik a halandók világában, körülötte óriási területen kezd visszahúzódni az élet. Nem gyűlöletből, nem haragból és nem kegyetlenségből teszi ezt. A halál egyszerűen követi őt, ahogyan az árnyék követi a fényt.

Az Istenek Háborújának előkészületei során Phosust jelölték ki a konfliktus felügyelőjének. Feladata az volt, hogy biztosítsa: a háborúba semmilyen külső erő ne avatkozhasson bele, és kizárólag a háborúistenek dönthessék el egymás között, melyikük a legerősebb.

Felügyeleti helyéül Kalkburgot választotta. Ez azonban katasztrofális következményekkel fenyegetett. Phosus teljes jelenléte nagyjából ezer kilométeres körzetben halálzónává változtatta volna a területet.

Kalkburg egésze lakhatatlanná vált volna, és a Nagy Vándorlásban részt vevő intelligens szörnyek soha nem juthattak volna át rajta. Eyja, az élet és a fény istennője már magát az Istenek Háborúját is hevesen ellenezte.

Ő érte el, hogy a halandók egy hónap haladékot kapjanak a háború kitörése előtt, hogy elhagyhassák a Szörnyek Földjét. Azt is megígérte, hogy a háború után Valkha vérének segítségével új életet lehel majd az elpusztított területekbe.

Amikor azonban Phosust nevezték ki felügyelőnek, Eyja számára nyilvánvalóvá vált, hogy az istenek tanácsa már túlságosan a Káosz Entitás befolyása alatt áll.

Egy pusztító isteni háború mellé egy második, hatalmas halálzónát is elfogadhatónak tartottak.

Phosus végül megjelent Kalkburgban, és kinyilatkoztatta, hogy a város az Istenek Háborújának idejére az ő fennhatósága alá kerül.

Ekkor történt valami, amire senki sem számított. Nem Eyja cselekedett először. Hanem Akion. A megtévesztés és árnyak háborúistene Phosus saját árnyékából lépett elő, majd árnytőreivel teljes hosszában felhasította az istent.

Phosus fizikai teste megsemmisült, és a benne tárolt túlvilág kiszabadult a halandók világába. Akion nem tudta teljesen megszüntetni Phosus jelenlétének hatását, de le tudta lassítani azt. A Nagy Vándorlás így, súlyos veszteségek árán ugyan, de végbemehetett.

A következmények azonban visszafordíthatatlannak bizonyultak. A túlvilág lényei elárasztották Kalkburgot. A terület nem azonnali halálzónává, hanem lassan terjedő, folyamatosan romló vidékké vált.

Phosus teste nem regenerálódott. Maradványai előbb Kalkburg földjével, majd később a Hamuföldekkel is egybeolvadtak. Ettől kezdve Phosus már nem egyetlen alakban létezett. Jelenséggé vált. Minden olyan földön jelen van, amelyet az élőholtak és a túlvilág megfertőztek.

Ahol az ő ereje uralkodik, ott a határ élet és halál között elvékonyodik, a holtak nyugtalanok maradnak, és a túlvilág lényei átszivárognak az élők közé.

Nyugaton, a Béke Öble felől Eyja, Quiphion és követőik megállították a fertőzés további terjedését.

Kordában tudják tartani, de helyrehozni nem képesek. Phosus tehát ma már nem egyszerűen a halál istene. Ő a világban nyitva maradt seb. A túlvilág, amely kiszabadult saját testéből.

És annak bizonyítéka, hogy még az istenek között meghozott egyetlen döntés is képes örökre megváltoztatni Ykarus sorsát.

Quiphion

Ragyogó, aranyszárnyú tündéristennő hosszú fehér hajjal és fénylő páncéllal – Quiphion, a szerelem és csínytevések istennője, a tündérek anyja.

Quiphion a tiszta szerelem, az őszinte boldogság, a játékosság és a csínytevések istennője, valamint a tündérek anyja.

Számára a szerelem nem birtoklás, nem eszköz és nem gyengeség, hanem két lélek közötti szabad, örömteli kapcsolat, amelyben helye van a nevetésnek, a játéknak és az önfeledtségnek is.

Gyakran járta Ykarus halandó világát egyszerű emberi alakban. Előszeretettel tréfálta meg az embereket, avatkozott bele szerelmi történetekbe, és segített egymásra találni azoknak, akik valamilyen akadály miatt nem tudtak közel kerülni egymáshoz.

Ritkán cselekedett nyíltan. Inkább apró véletleneket teremtett, rossz helyre küldött leveleket juttatott jó kezekbe, vagy éppen úgy rendezte az eseményeket, hogy két egymásnak szánt lélek végül találkozzon.

Egy ilyen útja során ismerkedett meg egy fiatal emberlánnyal, aki különösen közel került hozzá. A lány életvidám, szórakozott és reménytelenül romantikus természetű volt, ezért Quiphion hamar felismerte benne önmaga halandó tükörképét.

Az istennő elesett utazónak álcázta magát, és a lány mellett maradt. Az eredetileg rövidre tervezett találkozás tíz évig tartott.

Ez idő alatt nemcsak barátnőkké, hanem elválaszthatatlan társakká váltak.

Együtt járták a vidéket, csínyeket követtek el, történeteket találtak ki, és gyakran fürödtek egy különösen magas mágikus koncentrációjú tengerben. A tizedik év végén Quiphion felfedte valódi kilétét, és felajánlotta a lánynak, hogy fogadott gyermekévé teszi. Vérét megosztotta vele a szeretett tenger vizében, az éjszakai hold fényében pedig a lány halandó teste átalakult.

Tündérként született újjá, és Quiphion a Midnight Shimmersea nevet adta neki.

Az esemény helyszíne később a Tündérek Tengere nevet kapta. Shimmersea otthonául azt az erdőt választotta, ahol Quiphionnal a legtöbb boldog időt töltötték.
Ez a vidék később Köderdőként vált ismertté.

Quiphion segítségével Shimmersea további embereket változtatott tündérré azok közül, akiket szeretett és méltónak talált, majd létrehozta a Tündérek Birodalmát az erdő mélyén.

Kezdetben mindkettőjüket határtalan örömmel töltötte el az, amit közösen teremtettek. A birodalom növekedésével azonban egyre több felelősség nehezedett Shimmersea vállára. Uralkodóként már nem csupán önmagáért, hanem egy teljes nép jövőjéért felelt.

Egyre komolyabbá, gondterheltebbé és elfoglaltabbá vált, és már nem maradt annyi ideje Quiphionnal játszani és nevetni, mint korábban. Kapcsolatuk nem szakadt meg, de megváltozott.

Quiphion ekkor értette meg igazán, hogy az isteni hatalom nemcsak ajándék, hanem súlyos teher is lehet. Bár Shimmersea szerette népét és nem bánta meg döntéseit, az istennő mégis úgy érezte, hogy elvette tőle azt a könnyedséget, amelyet egykor annyira csodált benne.

Ezért Quiphion megfogadta, hogy többé senkit sem tesz félistenné. Midnight Shimmersea maradt az egyetlen félisten, akit valaha teremtett.

Az Istenek Palotájában Quiphiont szinte mindenki vidám, kedves és játékos istennőként ismeri. Szereti a halandókat, az isteneket és minden olyan lényt, amely nem ártó szándékkal közeledik hozzá. Gyakran szervez ünnepségeket, tréfálja meg társait, vagy éppen váratlan ajándékokkal lepi meg azokat, akiket szomorúnak lát.

Egyetlen létező van azonban, akinek közelében Quiphion mosolya rendszerint eltűnik. Drova. Bár mindketten a szerelemhez kapcsolódnak, annak két teljesen ellentétes oldalát testesítik meg.

Quiphion az őszinte szeretetet, a bizalmat és a szabadon megélt boldogságot képviseli. Drova számára ugyanezek az érzelmek csupán eszközök, amelyekkel másokat irányíthat, kihasználhat és egymás ellen fordíthat.

Quiphion úgy érzi, Drova mindent meggyaláz, amit ő szentnek tart. Mellette képtelen felszabadultan viselkedni, mert sosem tudhatja, mikor rejtőzik ártó szándék egy mosoly vagy bók mögött.

Drova pedig pontosan tudja, milyen mélyen érinti ez Quiphiont, ezért minden lehetőséget megragad, hogy provokálja és bosszantsa.

Gyakran vádolja azzal, hogy gyermeteg, komolytalan és képtelen valódi párt találni magának. Quiphion azonban nem a hódításban méri a szerelem értékét.

Számára a szerelem ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem. És ahol két lélek szabadon képes együtt nevetni.

Thadies

Óriási, torz árnylény koponyaszerű arccal, előtte egy lány áll – Thadies a rémálmok ura Ykarus világában.

A Rémálmok Ura,
a bukott entitás Thadies nem úgy született, mint Ykarus többi istene.

Nem a három nap energiájából formálódott, nem a halandók hitéből emelkedett fel, és nem is egy másik istenség teremtette.

Ő egy letört darabja annak a kozmikus erőnek, amelyet a világ Káosz Entitásként ismert.
Egy bukott entitás.

Egy visszafejlődött kozmikus létforma.

A káosz félelme, őrülete és rémálma, amely önálló akaratra ébredt. Létrejöttének története a hetedkorban kezdődött,

amikor Archiebald von Rabenfelsch, egy rendkívül tehetséges, ám hatalommániás mágus és kutató, örök életet akart szerezni magának.

Egyetlen isten sem találta méltónak arra, hogy félistenné emelje.

Még Sergos is elutasította, mert felismerte, hogy Archiebaldot nem a tudásvágy, hanem kizárólag az uralom és a halhatatlanság megszerzése hajtja.

Archiebald azonban nem fogadta el a halandóságot.

A hetedkor felhalmozott mágikus technológiáját és tudását felhasználva, a Káosz Entitás titkos segítségével hasadékot ütött az idő és tér szövetén.

Célja az volt, hogy visszatérjen a harmadkorba, és személyesen keresse fel Phosust, akiről a későbbi krónikák azt állították, hogy ekkor őrült meg és szabadította rá a túlvilágot Kalkburgra.

A feljegyzések azonban nem őrizték meg az igazságot. Phosus nem önként fordult a világ ellen. Akion felhasította isteni testét, és a benne tárolt túlvilág kiszabadult.

Archiebald ezért nem találta meg azt az istent, akivel alkut köthetett volna.

A terv valódi értelme azonban nem is Archiebald halhatatlansága volt.

A hasadékot valójában a Káosz Entitás akarta.

Mielőtt az Idő Entitás felismerte volna a sérülést, és visszarántotta Archiebaldot saját korába, a hetedkor Káosz Entitása átlépett a harmadkorba.

Egyetlen világban, egyetlen időpillanatban két azonos kozmikus entitás létezett egyszerre, és ezzel megszületett egy szinte felfoghatatlan időparadoxon.

A jövőből érkezett Káosz Entitás végül felfalta és magába olvasztotta korábbi önmagát.

De nem teljesen.

Egy kis darab kiszakadt belőle.

Az a rész, amely a rettegést, az őrületet, a bizonytalanságot és az élő elmék legsötétebb rémálmait hordozta.

Ez a darab lett Thadies.

Bár isteni mértékű hatalommal rendelkezik, Thadies nem valódi isten.

Lényének nincs hagyományos aspektusa, nincs természetes helye a teremtés rendjében, és nem kötődik Ykarus alapvető törvényeihez úgy, mint a többi istenség.

Egy kozmikus maradvány, amely elveszítette egykori teljességét, de megtartotta a káosz egyik legveszélyesebb részét.

Amikor elszabadult, a valóság határai meggyengültek körülötte.

Az élőlények álmai alakot öltöttek.

Félelmeik kiszabadultak elméjükből. Ismerős helyek torzultak felismerhetetlen labirintusokká, az idő és a tér pedig úgy hajlott meg, mintha maga a világ is lázálomban vergődne.

Thadies nem egyszerűen rémálmokat teremtett.

A rémálmokat valósággá változtatta.

Teremtményei nem mindig rendelkeztek állandó formával.

Gyakran abból születtek, amit az áldozatuk a legjobban félt, és minden egyes elmében másképpen jelentek meg.

Ahol Thadies ereje elterjedt, ott már senki sem tudhatta biztosan, hogy ébren van-e, álmodik, vagy már rég elveszett egy másik valóságban.

Végül istenek, félistenek és halandó hősök fogtak össze ellene.

Elpusztítani nem tudták, ezért Ykarus legnagyobb hegyének belsejébe zárták, és egy rendkívül összetett pecséttel választották el a külvilágtól.

A hegyet azóta egy különleges őrség védi. Törpök, tündérek és félemberek nemzedékei születnek és nevelkednek kizárólag azért, hogy felügyeljék a börtönt, karbantartsák a pecsétet, és szükség esetén saját életük árán is újraalkossák azt.

Mert Thadies nem szabadulhat ki.

Az őrök azonban nem tudják, hogy a pecsét már régen megváltozott.

Thadies ereje lassan átformálta azt.

Ami egykor pusztán börtön volt, fokozatosan átjáróvá vált.

A pecsét ma már kapu a saját birodalmába, az Árnyvilágba: egy különálló dimenzióba,

amelyet Thadies a saját rémálmaiból, emlékeiből és eltorzult gondolataiból formált.

Ott nincs biztos tér.
Nincs megbízható idő.
És nincs olyan alak, amely örökké ugyanaz maradna.

Thadies az Árnyvilág mélyén azóta is alkot.

Új rémálmokat, lényeket és lehetetlen tájakat hoz létre, miközben türelmesen vár.

Nem kell áttörnie a pecsétet.

Elég, ha egyszer megsérül.

Elég, ha valaki kíváncsiságból megnyitja a kaput.

Elég egyetlen álom, amely túl mélyre vezet.

Mert Thadies nem felejtette el, hogy egykor a Káosz Entitás része volt.

És nem békére készül.

Hanem arra a pillanatra, amikor Ykarus ismét álmodni kezd róla.

Sergos

Idős bölcs férfi könyvekkel körülvéve, arany díszítésű ruhában – Sergos, a tudás és filozófia istene, az istenek könyvtárának őre.

A feltalálók, filozófusok és gondolkodók istene.

Sergos az istenek könyvtárának és tudástárának őre,
a három feltaláló és alkotó isten közül a legidősebb és legelső.

Ő rendelkezik a legnagyobb kollektív tudással az istenek között, és úgy tartják, hogy nincs kérdés, amelynek nyomát ne őrizné valahol könyvtárának végtelen polcain.

Nem alkot új dolgokat a saját kezével. Nem kovácsol, nem épít, nem formál világokat. Sergos másként teremt.
Kérdésekkel.
Tanácsokkal.
Ihletadással.

Azokat támogatja, akikben valódi, olthatatlan tudásvágy él: feltalálókat, kutatókat, filozófusokat, tudósokat és minden olyan lényt, aki nem elégszik meg azzal, amit már ismer.

Sergos szemében a legnagyobb erény nem a kész válasz birtoklása, hanem az a vágy, amely új kérdések felé hajtja az elmét.

Az istenek könyvtárában őrzi a világ történeteit, felfedezéseit, elfeledett elméleteit és még meg nem született gondolatainak csíráit is.

Ritkán avatkozik közvetlenül a halandók életébe, de amikor mégis, azt általában egy álom, egy hirtelen felismerés, egy véletlenül megtalált könyv vagy egy váratlan ötlet formájában teszi.

Sergos nem adja oda a tudást azoknak, akik nem méltók rá. De azoknak, akik valóban keresik… megmutatja, merre induljanak.

Irasil

Aranyfényben ragyogó, páncélszerű testű isteni alak – Irasil, az igazság és egyenlőség istene, az isteni tanács vezetője.

Az Igazság és Egyenlőség Istene.

Az istenek között kevés olyan lény létezik, akinek a szava akkora súllyal bír, mint Irasilé.

Ő az igazság, az egyenlőség és az ítélet istene, az Istenek Tanácsának vezetője és minden isteni döntés végső bírája.

Amikor az istenek között vita támad, amikor egy világot érintő kérdésben dönteni kell, vagy amikor valakit el kell ítélni vagy fel kell menteni, mindig Irasil mondja ki az utolsó szót.

Az Istenek Tanácsa ugyan demokratikus alapon működik, a tagjai szavazással döntenek a legfontosabb ügyekben, ám a döntések véglegesítése minden esetben Irasil feladata.

Képes arra, hogy egy ítéletet vagy törvényt abszolút érvényűvé tegyen.

Attól a pillanattól kezdve, hogy kimondja végső ítéletét, az többé nem változtatható meg.

Lehet ellene tiltakozni,
fellebbezni vagy lázadni,

de ezek csupán hiábavaló próbálkozások.

Isteni hatalmának egyik legkülönlegesebb tulajdonsága, hogy maga az igazság kényszeríti ki az engedelmességet.

Bárki, aki szándékosan szembeszáll Irasil végleges döntésével, saját erejének arányában szenvedi el annak következményeit.

Minél hatalmasabb valaki, annál súlyosabban sújtja az ítélet megszegése.

Ezért még a legerősebb istenek is kétszer meggondolják, hogy ellenszegüljenek neki.

Irasil személyisége éppoly rendíthetetlen, mint maga az igazság.

Nem vezérlik érzelmek, rokonszenvek vagy személyes kapcsolatok.

Nem érdekli, hogy egy döntése boldogságot vagy szenvedést hoz-e, ahogyan az sem, hogy egy egész birodalom felemelkedik vagy elbukik általa.

Számára kizárólag az számít, hogy döntése a lehető legigazságosabb és legegyenlőbb legyen.

Emiatt sokan ridegnek, kegyetlennek vagy érzéketlennek tartják, ám senki sem vonhatja kétségbe pártatlanságát.

Az istenek többsége nem kedveli különösebben Irasilt, mégis mindenki tiszteli.

Egyesek azért, mert hisznek ítéleteinek igazságában, mások azért, mert félnek hatalmától, megint mások egyszerűen azért, mert tudják: ellene nincs értelme harcolni.

Az ő szava nem csupán törvény – maga a valóság egyik megváltoztathatatlan szabályává válik.

Irasil jelenléte az Isteni Tanácsban biztosítja, hogy még a leghatalmasabb istenek se álljanak a törvények fölött.

Amíg ő őrködik az igazság felett, addig Ykarus világában mindig létezik egy végső bíró, akinek mérlegén minden élet, minden tett és minden döntés ugyanazzal a súllyal esik latba.

Khedall

Hatalmas tűzóriás egy izzó kalapáccsal, előtte egy kovács áll – Khedali, a tűz és kovácsolás istene.

A Kovácsok és a Tűz Istene

Khedall az alkotás, a kovácsmesterség, a tűz és a mesterművek istene,

akit az istenek egyszerűen
csak az Istenek Kovácsának neveznek.

Kevés olyan tárgy létezik Ykarus történelmében, amely legendává vált volna anélkül, hogy valamilyen módon ne kapcsolódott volna hozzá.

Ha egy istennek fegyverre, páncélra, eszközre vagy bármilyen különleges alkotásra van szüksége, végül mindig Khedall kovácsműhelyébe vezet az útja.

Az ő kezei alatt születtek meg a háborúistenek legendás fegyverei:

Reohr kétélű harci fejszéje,

Adur vérláncai,

Dhorasil lándzsája és pajzsa,

Drova íja,

valamint Akion árnytőrei.

Minden egyes alkotás egyedi, megismételhetetlen mestermű, amelyet Khedall saját kezűleg nevez el.

Számára egy fegyver vagy eszköz soha nem egyszerű tárgy, hanem saját munkájának gyermeke, amelyhez mély személyes kötődés fűzi.

Műhelye az Istenek Palotájának egyik legkülönlegesebb helyén áll:

közvetlenül a Három Nap születési forrása mellett, ahol az új istenek is megszületnek.

Ugyanabból az ősi energiából kovácsolja alkotásait, amelyből maguk az istenek is létrejönnek.

Emiatt Khedall az első, aki megérzi, ha a Napokkal valami nincs rendben, vagy ha egy új istenség készül megszületni.

Nemcsak kovács, hanem nélkülözhetetlen alkotótárs is.

Gyakran segíti Sapherost és Bleurost különleges találmányaik megvalósításában, hiszen a legnagyszerűbb ötletek is csak akkor válhatnak valósággá, ha valaki képes tökéletes formába önteni őket.

Részt vett a két hold megalkotásában is, ahol mesterségbeli tudásával járult hozzá Ykarus végleges egyensúlyának kialakításához.

Khedall nem a háborút, a pusztítást vagy a hatalmat tiszteli, hanem magát az alkotás folyamatát.

Különösen nagy becsben tartja azokat a halandókat és isteneket, akik szeretettel, türelemmel és szenvedéllyel készítik műveiket.

Nem számít számára, hogy valaki egyszerű

kovács,
feltaláló,
építőmester
vagy művész –

amennyiben valóban a szívét adja alkotásába, Khedall figyel rá.

A tüzet sem pusztán pusztító erőnek tekinti.

Számára a tűz a változás, a kitartás és a teremtés szimbóluma.

Ugyanaz a láng, amely képes elhamvasztani egy világot, képes életre kelteni a legnagyobb mesterműveket is.

Ezért tanítja követőit arra, hogy a valódi érték nem a nyers erőben, hanem abban rejlik, amit az ember képes létrehozni vele.

Az istenek között Khedall csendes, megbecsült alak.

Ritkán vesz részt vitákban vagy politikai döntésekben, hiszen idejének nagy részét a kovácsműhelyében tölti.

Mégis mindenki tisztelettel fordul felé, mert tudják, hogy számtalan legenda, hős és isten erejének alapja az ő keze munkájából született.

Kevés istenség formálta olyan mélyen Ykarus történelmét, mint Khedall – nem csaták megvívásával, hanem azzal, hogy megalkotta azokat az eszközöket, amelyekkel a történelem íródott.

Eyja

„Aranyló fényben ragyogó, szárnyas istennő fehér-arany páncélban, koronával a fején – Eyja, az élet és a fény istennője.”

Az élet és a fény istennője, az angyalok anyja Eyja az első halandó élet megszületésének pillanatában jött létre.

Nem egyszerűen az élet teremtője vagy védelmezője:

ő az a kozmikus rend, amely meghatározza, meddig élhet egy halandó test, mikor ér véget természetes útja, és milyen állapotban kell lennie a léleknek ahhoz, hogy halála után átléphessen Phosus túlvilágára.

Feladata ezért túlmutat a gyógyításon és az élet fenntartásán.

Eyja őrködik a halandó lét teljes ciklusa felett.

Szabályozza az élet hosszát, óvja a lelket a végzetes torzulásoktól, és fellép minden olyan erővel szemben, amely természetellenesen rövidíti meg az életet, vagy olyan módon roncsolja a lelket, hogy az többé ne folytathassa útját a túlvilág felé.

Eyja nem a gonoszság ellensége.

Úgy véli, hogy a rossz, a veszteség, a félelem és a szenvedés megtapasztalása is része lehet egy lélek fejlődésének.

Nem avatkozik közbe pusztán azért, mert valaki kegyetlen, önző vagy romlott.

Akkor lép fel, amikor maga az élet rendje sérül: amikor lelkeket fogyasztanak el, megfertőznek vagy örökre elvágnak attól a helytől, ahová haláluk után tartozniuk kellene.

Ykarus egén három nap ragyog, amelyek energiájából maguk az istenek is megszülettek.

Ez az erő azonban túl nagy a halandó élőlények számára.

Ha korlátozás nélkül érné el a bolygót, a testek és lelkek túltöltődnének isteni energiával, majd egyszerűen megsemmisülnének.

Eyja ezért saját hatalmából hatalmas, láthatatlan védőréteget vont Ykarus köré.

Ez a pajzs szabályozza, mennyi fény és isteni energia érkezhet a három nap felől a halandók világába.

Nem zárja el a bolygót az éltető erőtől, hanem pontosan annyit enged át belőle, amennyi a világ fennmaradásához szükséges.

Minden napkelte, minden növekedő növény és minden újonnan megszülető élet ennek az egyensúlynak a része.

Ha Eyja pajzsa valaha meggyengülne, Ykarust nem sötétség borítaná el.

Hanem elviselhetetlen fény.

Amikor Nemir, a fájdalom, a szenvedés és a kárhozat istene megteremtette a démonokat, Eyja azonnal felismerte a bennük rejlő veszélyt.

A démonok nem pusztán testeket ölnek meg.

Lelkeket fogyasztanak el, szennyeznek be vagy torzítanak el, megakadályozva, hogy azok Phosus túlvilágára kerüljenek.

Az ilyen lelkeket a Pokol ragadja magához, Nemir Ykarussal párhuzamos dimenziója.

Eyja ezért megteremtette az angyalokat, hogy visszaszorítsák a démonokat, megvédjék a halandó lelkeket, és megakadályozzák, hogy a Pokol egyre nagyobb részt követeljen magának az élők és holtak világából.

Az angyalok nem csupán Eyja szolgái.

Az ő gyermekei.

Mindegyikük magában hordozza fényének és életadó erejének egy töredékét, de feladatuk elsődlegesen nem a gyógyítás, hanem a lelkek védelme és a démoni fenyegetés elleni örök háború.

Eyja három nagy csoportba sorolta gyermekeit. Az alsórendű angyalok fiatal, még fejlődő lények.

Ereikben már ott áramlik Eyja fénye, de még tanulniuk kell annak használatát.

Az Istenek Palotájában teljesítenek szolgálatot, ahol segítik az isteneket, ellátják a palota feladatait, és közben harci, mágikus és lelki kiképzésben részesülnek.

Az angyalok alkotják a mennyei seregek túlnyomó részét.

Ők a démonok elleni háború gyalogsága, felderítői, őrei és harcosai.

Legtöbbjük az Ykarus légkörében keringő tizenegy Lebegő Erőd valamelyikében teljesít szolgálatot.

Minden Lebegő Erőd egy önálló angyali hadtest otthona és támaszpontja.

Innen indulnak a démoni betörések visszaverésére, lelkek megmentésére, fertőzött területek megtisztítására vagy olyan fenyegetések elhárítására, amelyek veszélyeztetik az élet természetes rendjét.

A felsőrendű angyalok azok, akikben felébredt saját, egyedi isteni képességük.

Ez az erő nem tanítható,
és nem egyszerűen Eyja ajándéka.

Az angyal saját lelkéből születik meg, ezért minden felsőrendű angyal teljesen különböző hatalommal rendelkezik.

Ők az angyali seregek hadvezérei, bajnokai és legfontosabb vezetői.

A felsőrendű angyalok legerősebb tizenegy tagja kapja meg az angyali tábornok címet.

Mindegyikük egy Lebegő Erőd parancsnoka, és közvetlenül Eyjának felel.

Nincs fölöttük más hatalom, rang vagy parancsnok az angyali rendben.

Eyja gyengéd és könyörületes lehet, de nem törékeny.

Az élet iránti szeretete nem passzivitást, hanem könyörtelen eltökéltséget jelent.

Ha valaki természetellenesen meghosszabbítja saját életét mások lelkének feláldozásával, démoni fertőzést terjeszt, vagy megpróbálja megszakítani a halandó lélek útját, Eyja nem habozik.

Ilyenkor fénye nem melegít.

Hanem eléget.

Phosusszal különleges kapcsolat fűzi össze.

Eyja gondoskodik róla, hogy a lélek megfelelő állapotban fejezze be halandó útját, Phosus pedig befogadja azt saját túlvilágába.

Élet és halál nem egymás ellenségei, hanem ugyanazon rend két egymást követő része.

Nemir és démonai azonban ezt a rendet sértik meg.

Ezért Eyja és a Pokol erői közötti konfliktus nem egyszerűen jó és rossz harca, hanem a lélek természetes útjáért vívott háború.

Eyja minden halandó születésénél jelen van, még akkor is, ha senki nem látja.

Ott van az első lélegzetben, a testet éltető fényben és abban a csendes erőben, amely a lelket egész életén keresztül a végső útjára készíti.

Ő nem ígér örök életet. Csak annyi időt, amennyi valóban megadatott. És azt, hogy amikor ez az idő véget ér, a lélek ne vesszen el.

Zetros

„Arany koronát és pompás arany ruhát viselő, királyi megjelenésű férfiistenség – Zetros, a kapzsiság és földi javak istene.”

A Kapzsiság, a Földi Javak, a Hedonizmus és a Szerencse Istene Zetros a gazdagság, a földi javak, az élvezetek, a kapzsiság és a szerencse istene.

Az Istenek Palotájának talán legfényűzőbb lakója, akinek mindennapjai ugyanúgy a pompáról, a kényelemről és a gyönyörökről szólnak, mint azok az áldások, amelyeket követőinek osztogat

Az istenek között különösen aktívnak számít a kisebb áldások terén, ám ennek oka nem az önzetlen jóság. Zetrost ugyanis meg lehet vesztegetni.

Papjai már szolgálatuk kezdetén megtanulják azt a rítust, amellyel hívei áldozatot ajánlhatnak fel számára. A felkínált tárgy azonnal eltűnik a halandó világból, és Zetros Istenek Palotájában található lakosztályának erre kijelölt részébe kerül.

Minden adomány külön jelenik meg előtte, így az isten személyesen válogathat közöttük. Megvizsgálja őket. Mérlegeli az értéküket. Majd eldönti, mennyire tetszenek neki.

Ha elégedett az ajándékkal, szerencsével, anyagi gyarapodással, sikerrel, vágyakkal vagy élvezetekkel kapcsolatos áldást adhat cserébe.

Zetros azonban soha nem felejti el, hogy üzletet köt. Áldása szándékosan valamivel kevesebbet ér annál, mint amit ő maga az áldozat értékének tart. A különbség az ő haszna.

Így növeli vagyonát már korszakok óta, és ennek eredménye az Istenek Palotájának messze egyik legpazarabb lakosztálya. Arany, drágakövek, ritka italok, műalkotások, egzotikus ételek, mágikus tárgyak és számtalan különleges ajándék halmozódott fel körülötte.

Sok közülük értékes, mások csupán azért maradtak meg, mert valamikor különösen megtetszettek neki. Zetros nem kizárólag a már gazdagokat pártolja.

Sokkal inkább azokat kedveli, akik őszintén vágynak a gazdagságra, szerencsére és földi örömökre, és hajlandók tenni is értük. Különösen kedveli azokat, akik sikereikből neki is juttatnak.

Számára a vagyon felhalmozása nem szégyen, az élvezet nem bűn, a fényűzés pedig nem felesleges pazarlás. Ha valaki megszerezte, miért ne élvezné?

Zetros hatalmának talán legveszélyesebb része nem a gazdagsághoz, hanem a szerencséhez kötődik. Képes megváltoztatni annak valószínűségét, hogy egy esemény kedvezően vagy kedvezőtlenül alakuljon.

Egy pénzérme a megfelelő oldalára eshet.

Egy kereskedő éppen a megfelelő pillanatban találhat vevőre.

Egy elveszett erszény a megfelelő ember lába elé kerülhet.

Egy kockadobás lehet váratlanul tökéletes.

Zetros legtöbb csodája éppen ezért alig felismerhető. Ritkán szakad meg az ég vagy történik látványos isteni beavatkozás. Sokkal gyakrabban egyszerűen úgy tűnik, hogy valakinek hihetetlen szerencséje volt.

És éppen ettől válik hatalma olyan alattomossá.
Az angyalok megszületésének Zetros talán minden istennél jobban örült, bár egészen más okból, mint Eyja remélte.

Gyorsan felismerte bennük a tökéletes személyes szolgálókat, ezért több angyalt is maga mellé vett. A hosszú idő azonban hatással volt rájuk.

Zetros életmódja, fényűzése és állandó élvezetkeresése lassan megváltoztatta személyiségüket. Ezeket az angyalokat az Istenek Palotájában buja angyalokként kezdték emlegetni.

Sokkal kéjencebbé, hiúbbá, csillogásra vágyóbbá és az érzéki örömök iránt fogékonyabbá váltak, mint Eyja többi gyermeke.

Bár továbbra is angyalok maradtak, életük már elsősorban Zetros szolgálata körül forgott. Eyja nem örült a változásnak, de elfogadta, hogy gyermekeinek saját személyiségük és választásaik vannak.

Zetros azonban olyan lelkesedéssel kezdte maga köré gyűjteni őket, hogy végül Eyja Irasilhoz fordult.

Az Istenek Tanácsának törvénye kimondta: Zetros egyszerre legfeljebb harminc angyalt tarthat személyes szolgálatában.

A döntést Irasil tette abszolút érvényűvé.

Zetros természetesen tiltakozott. Aztán beletörődött. Zetros alapvetően nem harcias istenség.
Szereti a kényelmet, és sokkal szívesebben tölti idejét lakomákkal, szórakozással és kincsei között, mint csatatereken vagy hosszú isteni vitákban.

Nem különösebben bátor, és ritkán kezdeményez olyasmit, ami valódi veszéllyel járhat számára.
Kivéve, ha személyes érdekei forognak kockán. Ilyenkor meglepően hangosan és határozottan képes felszólalni az Istenek Tanácsában.

Ha azonban megfelelő tekintély rendre inti, általában gyorsan visszavonul, különösen akkor, ha a konfliktus folytatásából semmilyen kézzelfogható haszna nem származna.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy jelentéktelen volna.

Zetros apró csodák ezreit képes létrehozni, és közvetlenül képes manipulálni a szerencsét, amely Ykarus legnagyobb háborúitól egy egyszerű kártyajátékig szinte minden esemény kimenetelére hatással lehet.

Egyetlen komoly gyengesége van: szereti az ajándékokat. Túlságosan is. Megfelelően értékes felajánlással meglepően könnyű felkelteni a figyelmét, befolyásolni véleményét vagy rávenni arra, hogy egy ügyet legalább egy kicsit kedvezőbb szemmel nézzen.

Nem véletlen, hogy amikor a Káosz Entitás úgy döntött, hogy Ykarus túl nyugodttá vált, és ideje ismét felkavarni a világot, az első isten, akit megkörnyékezett, éppen Zetros volt.

Mert a Káosz Entitás nagyon jól tudta azt, amit Ykarus kereskedői már évezredek óta ismernek: mindennek van ára.

Zetrosnak pedig különösen.

Gira

„Fenséges, fényben úszó női istennő díszes, arany-fehér öltözékben és éteri koronával – Gira, a zene és boldogság istennője.”

A zene a boldogság ,
és az érzelmi kiteljesedés istennője,
továbbá ő az istenek krónikusa.

Feladata, hogy megörökítsen minden isteni és halandó történést, majd az összegyűjtött krónikákat átadja Sergosnak. Nem ítélkezik a feljegyzett események felett, és gyakran azok valódi jelentőségét vagy okait sem érti teljesen.

Gira számára nem az a fontos, hogy megfejtse a történelmet, hanem hogy semmi ne vesszen el belőle. Különös természete miatt az istenek gyakran őt bízzák meg legfontosabb és legtitkosabb üzeneteik továbbításával is.

Gira tökéletesen megőrzi a rábízott szavakat addig, amíg célba nem érnek – ezt követően azonban sokszor egyszerűen elfelejti őket. Így olyan titkok is áthaladhatnak rajta, amelyeknek ismerete mások kezében veszélyes lenne.

Van azonban valami, amit Gira soha nem felejt el: a zenét. Minden dal, amelyet valaha megírt, örökre részévé válik. Ha egy esemény, személy vagy gondolat annyira megragadja, hogy zenét komponál róla, többé nem képes elfelejteni azt sem, ami a művet ihlette.

Emiatt dalai különös, másodlagos krónikaként is szolgálnak: amit az istennő hétköznapi emlékezete elveszíthet, azt a muzsikája akár az örökkévalóságig megőrizheti.

Gira rengeteg időt tölt Sergos társaságában, hiszen hozzá kerülnek az általa összegyűjtött krónikák.

Sergos cserébe előszeretettel osztja meg vele gondolatait, elméleteit és hosszú fejtegetéseit. Gira kivételes hallgatóság. Nem azért, mert minden gondolatmenetet megért, hanem mert mindig hajlandó meghallgatni.

A számára túlságosan bonyolult részletek jelentős részét később elfelejti, ezért az sem zavarja, ha Sergos ugyanazt a történetet vagy gondolatot többször meséli el neki. Sergos pontosan tudja ezt, mégis szívesen beszél hozzá.

Gira nem szakítja félbe, nem fárad bele, nem sürgeti, és nem vár semmit cserébe. Egyszerűen ott van és hallgat. Ha azonban valamelyik történet valóban megérinti, megszületik belőle egy dal.

És attól a pillanattól többé Gira nem felejti el. Gira zenéje messze túlmutat a puszta szórakoztatáson. Kompozíciói képesek olyan mély érzelmeket felszínre hozni, amelyeket hallgatóik talán saját maguk előtt is elrejtettek.

Dalai örömöt, bánatot, vágyakozást, megkönnyebbülést vagy olyan elementáris katarzist válthatnak ki, amelynek végén a hallgató egyszerűen sírva fakad.

Muzsikájának ereje még az istenekre is hatással lehet. Még Irasilt, a szinte teljesen érzelemmentes istent is képes megérinteni egy-egy alkotása.

Gira számára pedig minden helyzethez létezik megfelelő zene. Ünnepléshez, gyászhoz, szerelemhez, búcsúhoz, győzelemhez, vereséghez vagy egyszerűen ahhoz a pillanathoz, amikor valakinek szüksége van arra, hogy végre kiengedje magából mindazt, amit túl sokáig hordozott.

Gira különösen kedveli azokat a halandó alkotókat, akik képesek valódi érzelmeket kiváltani másokból.
Nem feltétlenül a legképzettebb zenészeket, költőket vagy művészeket választja.
Sokkal inkább azokat, akiknek műve valóban elér mások lelkéhez.

Az ilyen alkotók néha anélkül kapják meg Gira áldását, hogy valaha is megtudnák. Az istennő belép álmaikba és tudatalattijukba, és észrevétlenül velük együtt dolgozik következő művükön.

Egy váratlan dallam, egy álmukból megmaradt verssor vagy egy megmagyarázhatatlan ihlet mögött így akár maga Gira is állhat. Az elkészült alkotás továbbra is a halandóé. Gira csupán segített neki megtalálni azt, ami már ott rejtőzött benne.

Gira talán legkülönösebb tulajdonsága, hogy bármennyire feledékeny is, két dolgot soha nem veszít el: a zenéit és a mosolyát. Az Istenek Palotájában jelenléte szinte mindig megváltoztatja a körülötte lévő hangulatot.

Nem erőltet mindenkire vidámságot, és nem próbálja eltörölni a fájdalmat.
Ehelyett ösztönösen azt adja másoknak, amire abban a pillanatban szükségük van.

Néha ez egy vidám dal.
Máskor egy szomorú dallam, amely végre engedi őket sírni.
Néha egy történet.
Máskor pedig semmi más, csak valaki, aki csendben végighallgatja őket.

Gira ezért nem egyszerűen a jókedv istennője. Az általa képviselt boldogság nem a bánat hiánya, hanem az érzelmek megéléséből születő béke és kiteljesedés.

És amikor végül eljön az a pillanat, amikor már nincsen szükség szavakra, mindig marad számára egy megfelelő dal. „Minden történetnek van egy dallama. Csak elég sokáig kell hallgatnod, hogy meghalld.”

Nemir

„Sötét, démoni alak hatalmas szarvakkal és izmos testtel, komor hegyvidéki háttér előtt – Nemir, a fájdalom és szenvedés istene.”

A Fájdalom, Szenvedés és Kárhozat Istene

Nemir a fájdalom, a szenvedés és az örök kárhozat istene, valamint a démonok atyja és a Pokol egyeduralkodója.

Nem a világ kezdetén született, hanem a Nagy Vándorlást követően, a harmadkor és a negyedkor határán.

Létrejöttét nem az isteni akarat, hanem Ykarus halandóinak mérhetetlen fájdalma, gyűlölete és kétségbeesése idézte elő.

Amikor a világ népei elveszítették hitüket az istenekben, és bosszúért kezdtek könyörögni a sötétséghez, ezek az érzések egyetlen tudattá formálódtak.

Így született meg Nemir, minden addiginál nagyobb sötét energiával.

Érkezése megrázta az egész világot:

a Három Nap vakító fehér fénye vérvörös-fekete árnyalatba fordult,

és még az istenek is rettegve figyelték a jelenséget.

Már puszta jelenléte is elviselhetetlen fájdalmat okozott, mintha Ykarus történelmének minden szenvedése benne öltött volna testet.

Az istenek azonnal összefogtak, hogy elpusztítsák.

Bár sikerült közel halálos sérüléseket okozniuk neki, Nemir menekülés közben betört Sapheros és Bleuros műhelyébe, ahol összetört egy készülő zsebdimenziót.

A dimenzió összeomlása olyan veszélyt jelentett az egész világra, hogy Sapheros, Bleuros és Sergos kénytelenek voltak azonnal lezárni a kaput.

Ezzel megmentették Ykarust, ám Nemirt örökre a dimenzióba zárták.

A száműzetés azonban nem jelentette a végét.

A bezárt zsebdimenzió idővel önálló világgá formálódott.

Nemir felépült sérüléseiből, majd saját akaratára és fájdalmára formálta új birodalmát.

Így született meg a Pokol.

Új világában megfertőzte az ott élő lényeket, létrehozva az első démonokat.

Később saját teremtményeket is alkotott, ezért a démoni fajok rendkívül sokfélék:

egy részük eltorzított élőlény,

más részük Nemir saját alkotása.

Mindegyik ugyanazt a célt szolgálja – Ykarus meghódítását és minden élő lélek örök kárhozatba taszítását.

Miután elegendő erőt és hadsereget gyűjtött, Nemir kaput nyitott Ykarus és a Pokol között.

Ettől kezdve megkezdődött a démonok végtelen háborúja a halandó világ ellen.

A küzdelem a mai napig tart.

Bár seregei folyamatosan ostromolják Ykarust, Nemir maga még nem tért vissza.

Türelmesen várja, hogy a démoni inváziók kellően meggyengítsék a világot, mielőtt személyesen is átlépné a kaput.

Nemir nem egyszerűen a gonosz megtestesítője.

Ő minden fájdalom,
minden bosszúvágy,
minden kétségbeesett kiáltás
és minden elveszett remény isteni alakot öltött esszenciája.

Ahol megjelenik, ott a remény elhal, a szenvedés pedig örökkévalóvá válik.

Shaldir

„Vérfagyasztó, szörnyszerű isten hatalmas, torz testtel, rozsdás kapuk között állva – Shaldir, a szörnyek istene és atyja.”

Megszületésével valami egészen új jelent meg Ykaruson:

a szörnyek.

Minden lény, amelyet a világ népei szörnyként ismernek, végső soron Shaldirtól származik, hiszen az első ilyen teremtmények az ő véréből születtek.

Bármennyire különbözzenek is egymástól, mindegyikükben ott él valami közös örökség – atyjuk vére.

Shaldir azonban maga is sokkal közelebb áll gyermekeihez, mint az istenekhez.

Végtelenül állatias, vad és ösztönös lény, akinek cselekedeteiben alig fedezhető fel tudatos szándék.

Nem tervez, nem sző összeesküvéseket, nem törekszik uralomra, és nem gondolkodik úgy, ahogyan Ykarus többi istene.

Vágyai és tettei szinte teljes egészében ösztöneiből fakadnak.

Vadsága és kiszámíthatatlansága idővel olyan veszélyessé tette, hogy még az istenek sem engedhették szabadon járni.

Shaldir miatt hozták létre az Istenek Palotájának börtönét, amelynek ő lett az első foglya.

Később ez a hely szolgált mindazon lények elzárására, akiknek létezése valamilyen módon fontos Ykarus rendjének fennmaradásához, ám túlságosan veszélyesek ahhoz, hogy szabadok lehessenek, valamint azokéra, akiket az istenek nem tudtak vagy nem akartak véglegesen elpusztítani.

A börtönt kezdetben a háborúistenek és Thenas őrizték, majd az angyalok megszületésével a Palotai Őrség is átvette felügyeletének egy részét.

Thenas azonban a mai napig rendszeresen személyesen ellenőrzi a börtönt és annak foglyait.

Shaldir azóta is ott raboskodik. Az őrök gyakran látják minden látható ok nélkül őrjöngeni.

Üvölt, tombol, nekifeszül börtönének, majd idővel ismét elcsendesedik.

Mivel értelmes, az istenek vagy az angyalok által érthető kommunikációra gyakorlatilag képtelen, senki sem tudja megkérdezni tőle, mi váltja ki ezeket a rohamokat.

Az igazság azonban az, hogy Shaldir soha nincs egyedül a saját elméjében. A Szörnyek Atyját láthatatlan kapcsolat köti minden egyes gyermekéhez.

Folyamatosan érzékeli Ykarus szörnyeit, mintha ő lenne egy hatalmas, ösztönökből álló tudati hálózat központja.

Érzi félelmüket, fájdalmukat és szenvedésüket.

Amikor egy szörnyet megsebeznek, Shaldir érzékeli.

Amikor valamelyik gyermeke szenved, annak kínja eljut hozzá. A világ számtalan szörnyének fájdalma szakadatlanul áramlik felé.

A kapcsolat azonban kegyetlenül egyirányú. Az Istenek Palotájának börtöne eltorzítja Shaldir jelenlétét, ezért gyermekei nem képesek úgy érzékelni atyjukat, ahogyan ő érzékeli őket.

Shaldir így évezredek óta hallja és érzi gyermekeit, miközben azok szinte teljesen süketek az ő hangjára. Mégsem hagyott fel a próbálkozással.

Újra és újra ösztönösen kinyúl feléjük, mentális segélykiáltásokat küldve Ykarus szörnyeinek, hogy találják meg és szabadítsák ki.

Nagyon ritkán akadnak olyan teremtmények, amelyek valóban meghallják ezt a távoli hívást, ám még ők sem értik pontosan, mit érzékelnek.

Nem tudják, ki szól hozzájuk, honnan érkezik a hang, vagy mit vár tőlük.

Így a Szörnyek Atyja továbbra is fogoly. A Palotai Őrség számára egy kezelhetetlen bestia.

Ykarus népei számára pedig legfeljebb a szörnyek mögött meghúzódó ősi név. Shaldir számára azonban mindez sokkal egyszerűbb. Odakint vannak a gyermekei. Ő pedig haza akar térni közéjük.

Kyella

„Misztikus, arany díszítésű fejékkel és elegáns, földöntúli megjelenéssel ábrázolt nő – Kyella, az alakváltók istennője.”

Kyella az alakváltók istennője és anyja, a Káosz Entitás második és egyben utolsó közvetlen teremtett istene.

Shaldir megszületésének tapasztalata után a Káosz Entitás egészen más irányt választott: Kyellát nem ösztönös, fékezhetetlen lénynek alkotta meg, hanem rendkívül bölcs, intelligens, körültekintő és megfontolt istenségnek.

Kyella számára az alakváltók nem egyszerűen követők. Ők a gyermekei. Az Istenek Tanácsában mindenekelőtt az ő érdekeiket képviseli. Nem törekszik arra, hogy Ykarus minden népének védelmezője legyen, és nem próbálja magára vállalni az egész világ problémáit.

Figyelme elsősorban az alakváltókra irányul, és ha választania kell a világ általános érdeke és gyermekei jóléte között, mindig rendkívül alaposan mérlegel – de sosem felejti el, kikért vállalt felelősséget.

Ez a hozzáállás a többi istenséggel szemben is távolságtartóvá teszi. Kyella nem ellenséges, de ritkán enged közel magához bárkit. Még saját teremtőjéhez, a Káosz Entitáshoz is óvatosan, gyanakvóan és folyamatosan mérlegelve viszonyul.

Nem fogad el parancsot pusztán tekintélyből, és nem engedi, hogy bárki eltérítse attól az egyetlen céltól, amely számára valóban fontos: hogy gyermekei biztonságban élhessenek és lehetőségük legyen boldogulni.

Nem azért, mert gyenge vagy fél a konfliktustól, hanem mert tudja, hogy egy anya feladata nem pusztán az, hogy megvédje gyermekeit a pillanatnyi veszélyektől, hanem az is, hogy olyan jövőt teremtsen számukra, amelyben kevesebb veszély fenyegeti őket. vf

Különösen szoros kapcsolatban áll az alakváltókkal. Kyella nem csupán távoli istennőként hallgatja imáikat és osztja áldásait, hanem valóban igyekszik válaszolni nekik.

Nem képes egyszerre minden egyes gyermekét meghallgatni, mégis mindent megtesz azért, hogy a hozzá fordulók közül a lehető legkevesebben maradjanak válasz nélkül.

És válasza nem mindig csoda. Néha tanácsot ad. Néha figyelmeztet. Néha arra ösztönöz valakit, hogy vállalja a felelősséget saját döntéseiért. Máskor egyszerűen segít megtalálni azt az utat, amelyet az illető már önmagában is ismert, csak félt rálépni.

Kyella áldásai ezért sokszor inkább nevelő jellegűek, mint pusztán hatalmat adók. Ha valamelyik gyermeke összetört, elveszett vagy egyszerűen már nem tudja, merre tovább, Kyella akkor is megpróbál ott lenni.

Kyella szeretete nem vak. Nem jelenti azt, hogy minden döntésüket helyesli. Nem jelenti azt sem, hogy minden hibájuktól megvédi őket.

Sokkal inkább olyan szeretet, amely azt akarja, hogy gyermekei képesek legyenek saját erejükből felnőni ahhoz az élethez, amelyet választottak maguknak.

Az alakváltók számára ezért Kyella nem csupán teremtőjük vagy istennőjük. Ő az a hang, amely néha válaszol, amikor senki más nem teszi.

Az a kéz, amely nem mindig emel fel, de segít újra talpra állni. És az az anya, aki még akkor is figyel rájuk, amikor az egész világ másfelé néz.

Mordrath

„Sötét páncélba öltözött, démoni sisakot viselő isten vörösen izzó szemekkel és lángoló energiával körülvéve, a Mordrath pusztítás megtestesítője.”

Mordrath a pusztítás istene, Ykarus történelmének egyik legveszélyesebb istensége. Nem teremtették, nem hívták szándékosan életre, és megszületését egyetlen nép vagy faj sem kívánta. Mordrathot maga a pusztítás szülte.

Az Istenek Háborújának végére mindössze három hónap alatt egy teljes kontinens semmisült meg. Ykarus szárazföldjeinek közel egyharmada vált pusztasággá, és az egykor Szörnyek Földjeként ismert területből létrejöttek a Hamuföldek.

A világ addig soha nem tapasztalt ilyen rövid idő alatt ekkora mértékű rombolást. És Ykarus válaszolt rá. A felhalmozódott pusztításból megszületett Mordrath.

Születésének pillanatában pszichotikus hullám söpört végig az egész bolygón. Halandók és más élőlények millióiban erősödött fel egyszerre az agresszió, a düh és a pusztítás iránti vágy. Erőszak szült újabb erőszakot, a pusztítás pedig további szenvedést.

Ennek következményei messze túlnőttek magán Mordrathon. Az ekkor keletkezett mérhetetlen fájdalom és szenvedés később hozzájárult egy újabb sötét istenség, Nemir, a fájdalom, szenvedés és kárhozat istenének megszületéséhez.

Mordrath azonban már önmagában is olyan problémát jelentett, amellyel az istenek korábban soha nem találkoztak. Aki mellett megszűnik létezni a világ Mordrathnak nem kell támadnia ahhoz, hogy pusztítson. Elég, hogy jelen van.

A környezetében az anyag lassan széthullik. Építmények megrepedeznek, tárgyak elporladnak, az élő szervezetek pusztulni kezdenek.

Minél közelebb kerül hozzá valami, annál erősebben érvényesül ez a hatás. Mordrath ezért még az istenek számára is rendkívüli veszélyt jelent.

Nem pusztán azért nehéz legyőzni, mert hatalmas ereje van, hanem mert már a megközelítése is önmagában támadás. Aki harcolni akar vele, annak először saját létezésének lassú lebomlásával kell szembenéznie.

Az istenek végül felismerték, hogy Mordrath megölése lehetséges lenne – de az ehhez szükséges összecsapás várhatóan olyan súlyos isteni veszteségekkel járna, amelyeket nem voltak hajlandók vállalni. Ezért más megoldást választottak.

Mordrath végtelen pusztítási vágyát fordították ellene. Az istenek csapdába csalták, majd Khedall segítségével egy tömör Valkhar-börtönbe zárták.

A Valkhar isteni eredetű, szinte elpusztíthatatlan érc, amelynek megmunkálására egyedül Khedall képes.

Mordrath börtönét az Istenek Palotájának börtönébe szállították, annak legmélyebb részére, ahol azóta is folyamatos őrizet és ellenőrzés alatt áll.

A tömb belsejében folyamatosan pusztít. Lassan. Megállás nélkül. A Valkhar ellenáll neki, de még az isteni érc sem képes örökké sértetlen maradni. Időről időre apró repedések jelennek meg Mordrath börtönén, és már egyetlen ilyen sérülés is veszélyt jelent egész Ykarusra.

A repedéseken keresztül ugyanis nem egyszerűen Mordrath ereje szivárog ki. A pusztítás iránti vágy jut át rajtuk. Agresszió. Düh. Erőszak. A megmagyarázhatatlan késztetés arra, hogy valaki összetörjön, elpusztítson vagy megsemmisítsen valamit.

Ezért amikor sérülés jelenik meg a tömbön, Khedallnak azonnal cselekednie kell. Ő az egyetlen, aki képes kijavítani Mordrath Valkhar-börtönét, így az istenség fogsága végső soron egyetlen személy folyamatos munkájától is függ.

Minden egyes pillanattal valamivel közelebb kerül ahhoz, hogy az anyag, amely fogva tartja, ismét engedjen neki. Az istenek tudják, hogy egyszer végleges megoldást kell találniuk.

Megölni Mordrathot azonban olyan háborút jelentene, amelyben még istenek is elpusztulhatnak. Szabadon engedni elképzelhetetlen. Örökké fogva tartani pedig talán lehetetlen.

Így a Pusztítás Istene továbbra is az Istenek Palotájának legmélyén vár.


Bezárva egy lassan pusztuló isteni érctömbbe. És Ykarus számára a kérdés már régóta nem az, hogy Mordrath börtöne képes-e örökké kitartani. Hanem az, hogy mi történik azon a napon, amikor már nem tart ki.

Fél Istenek

Zerya

„Zerya ősi mocsári sárkány alakja, Hatalmas, színjátszó pikkelyű mocsári sárkány lila és zöld árnyalatokkal, mágikus erdő tópartján emelkedve ki a vízből.”

Zerya egy hosszú nyakú, mocsári méregsárkány, az Őrület Mocsarának egykori úrnője, Thenas első társa és az első halandó lények egyike, akit a Béke Istene saját vérével félistenné emelt.

Élete azonban jóval azelőtt elkezdődött, hogy kapcsolatba került volna az istenek világával. Az Őrület Mocsarában Zerya hosszú éveken át harcolt azért, hogy ne prédává váljon, hanem ő legyen az, akitől mindenki más tart.

Ereje, kitartása és könyörtelensége végül meghozta számára azt, amit keresett: ő lett a mocsár domináns teremtménye, akinek többé nem kellett félnie attól, hogy valaki egyszerűen elpusztítja.

Ekkor találkozott Thenasszal. Thenas ekkor még a világot járta, saját erejét fejlesztve és olyan ellenfeleket keresve, akik képesek valódi kihívást jelenteni számára. Zeryában végül megtalálta azt, akit keresett.

Kettejük harca másfél napon át tartott megállás nélkül. A végén Thenas képes volt földre kényszeríteni a sárkányt, azonban nem ölte meg. A küzdelem során megkedvelte és elismerte Zerya erejét, a harc után pedig ellátta sérüléseit és két teljes napon át ápolta.

Ezután még egy napot maradt mellette. Beszélgettek. Zerya elmesélte neki életét, küzdelmeit és azt, hogyan vált az Őrület Mocsarának rettegett úrnőjévé.

Zerya sárkányember alakja, Lila és zöld pikkelyű női sárkányember harcos, páncélt és vállvédőt viselve, tüzes háttér előtt állva

Ez a felismerés olyan mélyen megérintette Thenast, hogy saját véréből adott Zeryának. Ettől a pillanattól kezdve a sárkány félistenné vált, és képessé lett humanoid formát ölteni, valamint szabadon átalakulni sárkányi és emberi alakja között.

„Zerya emberi formája, Vörös hajú, zöld pikkelypáncélt viselő női harcos tündeszerű vonásokkal”

Amikor Thenas először meglátta Zerya emberi formáját, azonnal beleszeretett

Meghívta az Istenek Palotájába, ahol közel egy évszázadon keresztül éltek együtt boldogan. Kapcsolatuk nevetéssel, közös idővel és mély kötődéssel telt, és Thenas életében először valóban úgy érezte, megtalálta azt, amiért érdemes volt annyit harcolnia.

A boldogság azonban gyenge ponttá vált. A Káosz Entitás felismerte, hogy Thenasnak immár van valaki, akinek elvesztésétől félhet. Ezért Zeryát választotta. Lassan, szinte észrevétlenül kezdte megfertőzni az elméjét és a kapcsolatát Thenasszal.

Zerya egyre agresszívebbé, kiszámíthatatlanabbá és irracionálisabbá vált. Hazudni kezdett, egyre inkább eltávolodott régi önmagától, majd végül teljesen elárulta azt az istent, aki egykor megmentette.

A Káosz Entitás végtelen hatalmat és teljes érzelmi kiteljesedést ígért neki, ha cserébe elvonja Thenas figyelmét az Istenek Háborújának kibontakozásáról.

Zerya megtette.
Visszatért ahhoz az énjéhez, akibe Thenas egykor beleszeretett. Újra kedves, játékos, szeretetteljes és odaadó lett. Hónapokon át a Palotában tartotta Thenast, szórakoztatta, elcsábította és elhitette vele, hogy a nehéz időszaknak végre vége.

Thenas pedig elhitte. Azt gondolta, hogy kitartása meghozta gyümölcsét, és Zerya ismét az lett, akit szeretett. Idővel azonban gyanút fogott.

Zerya már nemcsak magához akarta kötni, hanem szinte mindenáron meg akarta akadályozni abban, hogy körülnézzen a Palotában vagy kapcsolatba lépjen a külvilággal.

Thenas végül nem engedett tovább. Elhagyta Zeryát, körbenézett Ykaruson, és szembesült azzal, hogy testvérei addigra szinte teljesen elpusztítottak egy kontinenst az Istenek Háborújában.

Azonnal megjelent a csatatéren teljes fizikai valójában, és még a háború utolsó pillanatai előtt véget vetett a küzdelemnek.

Ez azonban éppen elegendő időt adott Zeryának a menekülésre.

„Zerya emberi formája, Vörös hajú, zöld pikkelypáncélt viselő női harcos tündeszerű vonásokkal, misztikus lila háttérrel és sárkányszerű energiával.”

Az időhasadékon keresztül a hetedkor Káosz Entitása is megérkezett a harmadkorba. Az idősebb Entitás felismerte Zeryát. És elmondta neki, hogy saját korszakában is ő volt a legjobb bábuja és szolgája.

Csupán azért nem adott neki korábban nagyobb hatalmat, mert nem bízott benne eléggé. Most azonban már tudta, mire képes. Ezért hatalmának egy részét közvetlenül Zeryába ültette. Egy káoszmagot.

A változás után Zerya már nem egyszerű félisten volt. Isteni szintű fenyegetéssé vált, és minden korábbinál odaadóbban szolgálta a Káosz Entitást.

Parancsait feltétel nélkül teljesítette, és évszázadokon keresztül újra és újra beavatkozott Ykarus történelmébe annak érdekében, hogy elősegítse gazdája terveit.

Zerya intézkedései és manipulációi jelentős szerepet játszottak a Rägnarök kialakulásában, abban a világméretű katasztrófában, amely során Ykarus és szinte minden rajta élő lény a teljes pusztulás szélére került.

Zerya azonban nem élte túl saját végjátékát. A Rägnarök során életét vesztette, a korszak végére pedig a Káosz Entitást is elűzték Ykarusról.

Így ért véget annak a sárkánynak a története, aki egész életében azért küzdött, hogy egyszer többé ne kelljen félnie és harcolnia. Aki először talált valakit, aki valóban megértette.

Aki majdnem egy évszázadon át boldog volt mellette. Majd végül éppen annak az erőnek vált a legodaadóbb szolgájává, amely mindezt elvette tőle.

Kalderas

„Szárnyas, oroszlántestű kiméra férfi, farkával és kis kísérő állattal, hegyes tájon – Kalderas, Valkha fogadott gyermeke.”

A Vándorló Bölcs, a Dzsungel Ura

Kalderas a természet egyik legkülönösebb és leghatalmasabb őrzője, egy kiméra alakváltó, aki hosszú élete során egyszerre vált Kyella gyermekévé és Valkha kiválasztottjává.

Ő az egyetlen ismert halandó, akit maga Valkha emelt félisteni létre, és az egyetlen, akinek megadatott, hogy saját szemével lássa a teremtő istennő Ykarushoz szegezett testét.

Fiatal korában Kalderas nem rendelkezett sem birodalommal, sem követőkkel. Vándor volt. Bejárta az Élet Földjét annak legészakibb vidékétől egészen a déli határáig, és útja során számtalan alakváltó törzzsel találkozott.

Gyógyított, tanított, közvetített és segített mindenütt, ahol szükség volt rá. Évtizedeken át gyűjtötte a természet, az élővilág és maga Ykarus működésének ismeretét.

Bár Kyella gyermekeként természetes kapcsolat fűzte az alakváltók istennőjéhez, Kalderas valami szokatlant tapasztalt. Vándorlásai során időnként egy másik hangot is hallott.

Valkháét.

Kalderas mindkét istennőhöz imádkozott, mindkettőjükkel beszélt, mígnem egy napon Valkha látomásban magához hívta.

Az út az Élet Fájának mélyére,
az Élet Kútjához vezette.

A helyet őrző kőóriások nem állították meg. Éppen ellenkezőleg.

Tisztelettel fogadták a Vándorló Bölcset, és elvezették ahhoz a lényhez, akinek testéből maga Ykarus született.

Kalderas így lett az egyetlen kívülálló, akinek a kőóriások valaha megengedték, hogy belépjen erre a szent helyre és teljes valójában lássa Valkhát.

Ott Kalderas közvetlenül ivott az istennőből folyó isteni vérből, az Élet Kútjából.

És többé nem halandóként távozott. Valkha áldása félistenné emelte.

Felemelkedése után Kalderas visszatért az Élet Földjére, a Nyugalom Öblének vidékére.

Megszerzett hatalmával saját birodalmat teremtett annak peremén: egy hatalmas, burjánzó vadont, amely idővel egyszerűen Kalderas Dzsungeleként vált ismertté.

Növények, állatok és értelmes lények megszámlálhatatlan sokasága élhet benne Kalderas védelme alatt.

A kisebb vétkek elűzetéssel végződhetnek. A súlyosabbak halállal. Kalderas pedig nem hagyja veszendőbe menni azok testét, akik a természet ellen fordultak.

A dzsungel visszaveszi őket. Halálukból új élet sarjad. Az évszázadok azonban megváltoztatták Kalderast. A természet védelme lassan megszállottsággá, gondoskodása kontrollá, ébersége pedig paranoiává kezdett válni.

A dzsungel szívében ezért egy hatalmas, különleges növényt nevelt: egy óriási virágot, amelynek tüskés indái lassan behálózták egész birodalmát.

Kalderas képes eggyé válni ezzel a növénnyel. Érzékeli az indáit. Irányítja őket. És a dzsungelben nyíló virágain keresztül lát. Amikor kapcsolatba lép vele, a dzsungel szinte saját testének meghosszabbításává válik.

Erdőkön, romokon és ösvényeken keresztül figyelheti mindazokat, akik belépnek birodalmába. Kyella látta, mivé vált gyermeke, és elismerte mindazt, amit Kalderas az alakváltókért és az Élet Földjéért tett.

Ajándékként új alakváltó népet teremtett számára: a párduc-embereket. Ők Kalderas elit harcosai és birodalmának őrzői.

A dzsungelben élnek, annak törvényeit követik, és félisteni uruk mellett védelmezik azt a világot, amelyet Kalderas saját erejével emelt fel. Így lett az egykori Vándorló Bölcsből egy egész élő birodalom ura.

Egy félisten, aki egész életét annak szentelte, hogy megértse és megvédje a természetet —

mígnem végül olyan szorosan ölelte magához, hogy talán már maga sem tudja, hol ér véget a természet védelme, és hol kezdődik Kalderas akarata.

Irgaroth

Irgaroth – Reohr gyermeke, a vörös sárkány „Hatalmas vörös sárkány kiterjesztett szárnyakkal, zöld pikkelymintákkal és tüzes lehelettel; Reohr gyermekeként a pusztítás ura.”

Egy ősi vörös sárkány. Reohr fogadott gyermeke. Miután Reohr gyermekéül fogadta a sárkányok ura lett. Maga a megtestesült pusztítás.

Delsara Milfaren

Delsara Milfaren – Sergos gyermeke „Ősöreg, hosszú fehér hajú elf mágus, botra támaszkodva egy erdei tisztáson; Sergos örökbefogadott gyermeke.”

Senki nem tudja, talán még ő maga sem, hogy milyen idős is valójában. A legnagyobb mágiaismerő és legnagyobb tudással rendelkező elf/lény Ykarus bolygóján magukat az isteneket leszámítva. Sergos fogadott gyermeke.

Akhokiafvo

Akhokiafvo – Akion teremtménye„Sötét, pengekezű árnyharcos humanoid, koponyaszerű fejjel és két hosszú karddal; Akion alakváltó és kémkedő teremtménye.”

Akion teremtette hogy intézze az ykarusi dolgait. Az alakváltás és kémkedés nagymestere.

Midnight Shimmerlake

„Midnight Shimmerlake, a tündérek és a Köd­erdő úrnője, arany hajjal és éteri szárnyakkal, díszes fejdísszel áll az erdei fények között.” és Quiphion gyermeke

A tündérek és a Köderdő úrnője. Quiphion lánya.

„Yggdrasil Productions –
A kreativitás világfája.”

Kapcsolat

Telefonszám:
06 20 582 7717

Támogatás

Segíts létrehozni az első Ykarus-animációt és játékot.

Támogatásoddal tovább nő az Yggdrasil – és benne minden történet.

© 2025 YGGDRASIL PRODUCTIONS . Minden jogot fenntart.